Japán-magyar átírás

Mostanában egyre több fórumon találkozom olyan témával, ami a japánról való átírással foglalkozik. Főként laikusok vitája, legtöbbször anime/manga rajongók, eddig talán egy esetben fordult elő, hogy egy nyelvészprofesszor véleményét is olvashattam.

Igazából az átlagembert nem zavarja a „szamuráj”, és mivel nem tud japánul, mindegy neki, hogy „dóbucuen” vagy doubutsuen. Persze, akik sokat olvasnak japán szavakat „angolul”, azok megszokják, hogy a „cu” az „tsu”, a „sza” az „sa”, és azzal már nem is igen foglalkoznak, hogy a magyar helyesírás mit kíván meg.

De kezdeném az elejéről, hogy az is megértse, aki kevésbé jártas a témában.

Ahhoz, hogy megértsük az átírás légyegét, valamilyen szinten ismernünk kell a japán írásrendszert. Bár ők nem a latin ábécét használják, és írásuk nem betű-, hanem szótagírás, azért nem olyan nehéz ezt megérteni.

A japán írásjeleket két nagy csoportra osztjuk: kandzsik és kanák. A kandzsik azok a jelek, melyeket a japánok a kínaiaktól vettek át, több mint nyolcvanezer létezik belőle, de a mindennapi nyelvben körülbelül kétezret használnak. Kandzsival írhatjuk a szótöveket. A kanát is két csoportra osztjuk: hiraganára és katakanára. Ez a két írás már „eredeti japán fejlesztés”, maga a szótagírás. Mindkét csoportban 46-46 szótag van, ezen kívül vannak ún. diftongusok (jóon), azaz kettőshangzók, ill. néhány szótagnak zöngés és zöngétlen párjuk. Hiraganával minden szót leírhatunk, míg katakanával általában a külföldi neveket írjuk. (46 hiragana: a, i, u, e, o, ka, ki, ku, ke, ko, sza, si, szu, sze, szo, ta, csi, cu, te, to, na, ni, nu, ne, no, ha, hi, fu, he, ho, ma, mi, mu, me, mo, ja, ju, jo, ra, ri, ru, re, ro, wa, wo, n)

A japán karakterekről latin betűkre való átírást romanizálásnak nevezzük (ez a „rómadzsi” szóból ered, ami japánul latin betűt jelent, ezt sokszor hibásan írják át a Hepburn-féle átírással romajira vagy romanjira. A helyes átírás roumaji lenne, vagy rōmaji.)

Ha már belekezdünk, akkor nézzük is meg, mi az a Hepburn, és milyen más átírások léteznek.

A három legjobban elterjedt átírás a Hepburn, Kunrei-siki és Nippon-siki.

Magának a Hepburn romanizációnak is három féle változata van, de ne menjünk bele ilyen nyelvészeti mélységekbe. Első megjelenése James Curtis Hepburn nevéhez fűződik (1887).

A három közül ez az átírás, amely az angol nyelv fonológiáján (hangtanán) alapul. A Hepburn átírást próbálták elfogadtatni az ISO-val, de visszautasították. Bár a Hepburn nem ISO-szabvány, némely japán minisztériumok ezt a fajta átírást használják, többek között az útlevelek és turista-látványosságok romanizálására.

A Kunrei-siki rómadzsi (kormány által elrendelt átírás) a japán Oktatási, Kulturális, Sport, Tudományos és Technológiai Minisztérium (Monkasó) által elfogadott átírás, a minisztérium által elfogadott általános iskolákban is ezt tanítják. ISO által elfogadott átírás (ISO 3602). A régebbi Nippon-sikin alapul, de modernebb. 1994-ben felváltotta a Hepburnt az ANSI-szabványban is. Bár a közhasználatban nem annyira elterjedt, mint a Hepburn, a Japánban élők és a japán nyelvet tanulmányozó nyelvészek is szívesebben használják ezt az átírást, mivel ez jobban visszaadja a japán nyelvtant és kiejtést, magyarul hűbb az eredeti nyelvhez.

A Nippon-siki (vagy Nihon-siki) rómadzsi, azaz „japán-stílusú” átírás Tanakadate Aikicu nevéhez fűződik (1885). Tanakadate célja ennek az átírásnak a kifejlesztésével az volt, hogy teljesen lecseréljék a kandzsival és kanákkal való írást latin betűs írásra, hogy a japán anyanyelvűeknek könnyebb legyen a nyugati nyelvekhez való „beilleszkedés”. Mivel ez a japán nyelvűeknek lett szánva, ezért egyáltalán nem célja, hogy az angolul beszélőknek megkönnyítsék a japán szavak kiejtését. ISO által elfogadott átírás (ISO 3602 Strict).

Tehát azt már tudjuk, hogy átírás többféle létezik és változó, hogy ki melyiket használja. Természetesen az angol anyanyelvűek a Hepburnt, mivel az az angol nyelv fonetikáján alapul. De mi van a magyarokkal. A magyar nyelvnek is van saját fonetikája és saját betűrendszere, amit használ. Van például „ó” betűnk, akkor miért írnánk a hosszú „o” hangzót „ou”-nak? Ezen kívül, ha magyar átírásról beszélünk, akkor a magyar helyesírási szabályokról sem szabad megfeledkeznünk.

„Az átírás

Az átírás elvei

218. A szépirodalmi művekben, a sajtóban, az általános és középiskolai oktatást szolgáló vagy kiegészítő kiadványokban a nem latin betűs írású nyelvek neveit a magyar ábécé betűivel, lehetőleg a forrásnyelvből (tehát más nyelv közvetítése nélkül) írjuk át. Átíráskor az idegen hangsort (pl. kínai esetében) vagy az idegen betű- és hangsort együttvéve (pl. az orosz, az arab, a görög stb. esetében) nyelvenként szabályozott módon helyettesítjük a magyar hangokkal, illetőleg az ezeknek megfelelő magyar betűkkel. [...]

219. A magyar átírású neveket és közszavakat a bennük szereplő magyar betűk hangértéke szerint kell olvasni: Hérakleitosz, [...], Hokuszai, Kuroszava, Hirosima, Macujama, Nagoja, ikebana, [...].”

(Idézet az A magyar helyesírás szabályai című könyvből, Magyar Tudományos Akadémia, Akadémia Kiadó, Budapest, tizenegyedik kiadás.)

Persze sokaknak, akik megszokták a Hepburnt, ettől függetlenül kellemetlen lehet olvasni a magyaros átírást, de az a tény, hogy a szabályos átírás magyarra nem a Hepburn-féle, nem változik.

Forrás: Wiki - Japán nevek átírása
Wiki - Romanization of Japanese 
Wiki - Hepburn romanization 
Wiki - Kunrei-shiki romanization 
Wiki - Nihon-shiki romanization 
A magyar helyesírás szabályai, Magyar Tudományos Akadémia, Akadémia Kiadó, 11. kiadás, 1989.

Kapcsolódó linkek: Wiki - Japán nyelv

Írta: Pansy
(2007) 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés